A patkánycsali (rat-baiting) egy a bikacsalihoz hasonló véres sport, amikor is patkányokat engedtek el egy veremben, és kis testű kutyákat eresztettek be hozzájuk. Fogadni lehetett arra, hogy melyik eb pusztítja el a legtöbb rágcsálót a legrövidebb idő alatt.

hirdetés

A következőkben a patkánycsali történelméről, szabályairól és a hozzá felhasznált kutyák fajtájáról tudhatsz meg érdekességeket.

A patkánycsali története

A történelemnek sok olyan sötét szeglete van, amelyre jobb lett volna, ha soha nem kerül sor; ilyenek a patkánycsaliversenyek is. Mégis itt vagyunk, ugyanis számos kutyafajta kialakulásában szerepet játszottak, ráadásul ha már valamit nem lehet meg nem történtté tenni, legalább tanuljunk belőle, ha lehetséges.

A patkánycsali leginkább az Egyesült Királyságban volt elterjedt. 1835-ben életbe lépett az állatkínzásról szóló törvény, amely megtiltotta egyes állatok, például a bika, a medve és más nagy emlősök csalizását. A patkánycsali ekkor tett szert igazi népszerűségre, ez a véres sport ugyanis nem ütközött törvénybe. Igazi szerencsejáték volt, ahol a munkásosztály képviselői elkölthették a nehezen megkeresett pénzüket és kiereszthették a gőzt.

Akkoriban szinte pozitív dologként tekintettek rá, ugyanis így befogták az elszaporodott kártevőket, és elpusztították azokat. A versenyekhez eleinte nem tenyésztett állatokat használtak, hanem olyanokat, amelyeket élve fogtak be az utcákon, sikátorokban. Ezek a rendezvények pluszbevételt hoztak azoknak az embereknek, akik hivatalosan is patkányok befogásával keresték a pénzüket. Viktória királynő uralkodásának második felében kezdték erőteljesen kritizálni a gyakorlatot. Az állatvédő mozgalom ugyanúgy ellenezni kezdte, mint az állatcsali más formáit. A patkányok megítélése változott, felismerték, hogy nemcsak kártevők, de a városi ökoszisztéma fenntartásában pozitív szerepet is betölthetnek. 1912-ben volt az utolsó patkánycsali, a helyszín tulajdonosa ellen eljárást indítottak.

Egy korabeli visszaemlékezés

James Wentworth Day brit író és műsorszolgáltató, a patkánycsalisport követője így nyilatkozott az versenyen uralkodó hangulatról:

Ez egy meglehetősen koszos, kicsi hely volt, a londoni Cambridge Circus közepén. Lementél egy korhadt falépcsőn, és beléptél egy nagy, föld alatti pincébe, amely két ház pincéjének egyesítésével jött létre. A pince tele volt füsttel, patkány, kutya és koszos emberi lények bűzével. Az állott sör áporodott szaga elhatalmasodott. Gázlámpák világították meg a pince közepét, egy kis római cirkuszi arénához hasonló fasorompóval körülvett gyűrűt. Felette lépcsőzetesen, szinte a mennyezetig magasodtak egymás fölé a fából készült padok. Ez volt a kutyaviadalok, kakasviadalok és patkánycsalik verme. Száz patkányt tettek be; nagy fogadások mentek oda-vissza, kinek a kutyája tudja egy percen belül a legtöbb patkányt megölni. A kutyák példamutatóan dolgoztak; egy fogás, egy dobás, és a patkánynak vége volt. Különösen ügyes kutyáknál egyszerre két döglött patkány repült a levegőbe…

Mindig jelen volt egy játékvezető és egy időmérő, de a szabályok sokszor változtak versenyenként. Az egyik változatban megmérték a kutyát, akinek annyi patkányt kellett elpusztítania, ahány kilogramm volt egy előre meghatározott időintervallumon belül. Betették a verembe a megfelelő súlyú patkányt; amikor a kutya lába a földet érintette, akkor kezdődött a verseny. Ahogy az eb végzett az utolsó rágcsálóval is, a gazdája felkapta, és akkor megállt az időmérő. A még életben lévőnek hitt patkányokat körben lefektették az asztalra a játékvezető elé, aki háromszor megütötte az állatok farkát egy bottal. Ilyenkor vagy kizárták a kutyát, vagy vissza kellett térnie a még élő állatokkal újra a ringbe.

A leggyorsabb idő, a patkányok száma és a kutya súlyának kombinációja döntötte el a győzelmet. Az elejtett patkányonkénti öt másodperces sebességet meglehetősen jónak ítélték; 15 patkány egy perc alatt kiváló eredmény volt. Természetesen a négylábúakra nézve egyáltalán nem volt veszélytelen ez a kegyetlen játék. Gyakran támadták meg őket a patkányok, sokak, mire nyugdíjba vonultak, tele voltak sérülésekkel.

Ilyen kutyák versenyeztek a patkánycsalijátékokon

Minél gyorsabb és minél kisebb volt a kutya, annál jobb volt. Persze pontosan csak annyira kicsi, hogy még könnyedén elbírjon a nagyobb patkányokkal is. A kutyának össze kellett terelnie a patkányokat, akár egy juhászkutyának, majd így kellett velük végeznie. Általában munkaterriereket használtak a patkánycsalihoz, ilyen volt például a bullterrier, a bedlington terrier, a foxterrier, a jack russell terrier, a rat terrier, a yorkshire terrier, vagy a manchester terrier. Kifejezetten tenyésztették ezeket az ebeket erre a célra, hogy még jövedelmezőbb legyen az üzlet; a sikeres tenyésztőket igen nagyra becsülték.

Első képek a DOGZ Fesztiválról

Csodás napot tölthettünk együtt a Városligetben. Az első képválogatásokat ITT és ITT nézheted meg.

Beszámolónkat itt olvashatod!

Az egyik leghíresebb versenyző egy bull and terrier (a mai bullterrier őse) volt, és Billy névre hallgatott. Billy körülbelül 12 kg volt, karrierje csúcsán, 1823-ban világrekordot állított fel: 100 patkányt pusztított el 5 és fél perc alatt. Ez a rekord 1862-ig állt fenn, amikor egy Jacko nevű eb megdöntötte, amikor is két másodperccel gyorsabban végzett a rágcsálókkal, mint Billy. Ha hihetünk a forrásoknak, Billy egészen öregkoráig a gödörben tizedelte az állományt; állítólag még akkor is, amikor már csak egy szeme és két foga maradt.

hirdetés